A hó, mely egykor puhán fehéren uralta a tájat,
Mára szürke, szikkadt, nem jut számára csak utálat.
Hűségesen őrizte a tájat, ápolt, eltakart,
Szerettük, megszoktuk, aztán már csak zavart.

Titkok kerültek napvilágra,
Félpár cipő nevetett a harisnyára,
Együtt csodálkoztak rá egy hóvirágra.

A szürke, megfáradt takaró,
Az alóla frissen kibukkanó
Kicsiny, de szívós élet,
Mely hirdeti a tavaszt s az öröklétet.

Egy fél pár cipő, egy harisnya,
Csendben várnak az alkalomra.
Értelmetlen de  mégis érdekes,
Olyan mint az élet, szóra sem érdemes.