Szívemhez bújtál egykor, örökre ott maradtál,
Mint ereimben a vér, lelkemnek életet adtál.
Szememmel, szívemmel látlak tisztán, élesen,
A legnagyobb szürkeségben is pompázón, fényesen.

Feledni lehet e tündöklő lényed,
Halványodik e valaha ragyogó szépséged.
A választ meghozza majd az idő, a nagy varázsló,
De akárhogy is telik, vágyam még mindig parázsló.

Vágyom mi vagy, azt az igéző csodát,
Mely varázsosabb, mint melyet a szem lát.
Szemünkön keresztül csupán három dimenzió látható,
A többi, mi belőled árad, szinte fel sem fogható.

Láttam szépet életem során eleget,
De sosem éltem át előtted ilyet.
Tüneményes valóság, valóságos tünemény,
Bárhonnan is nézem a legszebb költemény.

Ez vagy - több, mint remélhető,
Szépséges lényed egy életen át mesélhető.
A végére akkor sem érek soha,
Elég belőled egyetlen morzsa.

Az vagy nekem, mint - végtelen a sor,
Várom, hogy kegyes lesz hozzám a sors.
Érezhetlek újra, teljes valódban,
Mikor megpihensz majd ölelő karomban.