Kár itt, kár ott,
Egyre több a kárvallott.
Ez mit az ember a legtöbbet hallott.

Kinyitja a tévét, vagy az internetet,
Kiömlik az áradat, s a káosz integet.
Ez a világ, legalábbis amit belőle mutatatnak,
Folyton folyvást csak riogatnak.

Vége nem lesz soha, itt az újabb veszély,
Mit elénk dob az élet, meg a szerkesztői szeszély.
A vhar, s az özönvíz után jönnek a menekültak,
Mit valami gonosz, sötét erők reánk küldtek.

Özönlenek mint régen a tatár hordák,
Kik ránk a pusztítás mocskát hordták.
Az antikrisztus kutyafasza hozzájuk képest,
Mit képzelnek, mikor jobb életet remélnek.

Az éhezés, s a nyomor mentségében bízva,
Átkelnek a folyón a földi poklon túlra.
Bepiszkítják közben tisztának hitt világunk,
Letapossák útszélére ültetett művirágunk.

Nem illenek ide, kárt is okoznak,
Orrunkban érezzük bűzét a nyomornak.
Nem marad más, csupán egyetlen kérdés,
Ki az kivel közülük cserélnék