Először a sarkokat, mellyel akár a világot…
Aztán a széleket, melybe rakhatunk virágot.
A keretet töltjük meg a rendelt tartalommal,
A véletlen vagy a sors rendelte darabokkal.

Életszilánkokból rakunk egészeket,
Eggyé forrasztjuk az apró részeket.
Elválik, mi tartozik egybe, s mi külön,
Lesz e majd gyümölcs, túl a rügyön.

Tesszük egymás mellé, reméljük összeillik,
Az eltemetett frigyláda talán újra kinyílik,
S az apró kövek sziklává szilárdulnak,
A beszűkült horizontok újra kitágulnak.

Rakjuk sorra, mindig variálunk,
Ha elakadunk kicsit megállunk,
S valamiféle  ihletre várunk.

Ha megjön kicsit örülünk,
Ha nem nagyon szenvedünk.
Valami mindig kijön a végére,
Azt formálja mindenki a maga képére.