A salföldi táj rég látott ily csodát,
Szabálytalan társaság rúgta az út porát.
Pestiek, furák, fiatalok, hangosak,
Nem akartak, nem is tettek semmi fontosat.

Férfiak, kik nemrég még fiúk voltak,
De jó ideje már csak nőt akartak.
Ott voltak a békésen hömpölygő tájon,
Legtöbbjüknek a nő nem volt más csak álom.

Jöttek, mentek néha megpihentek,
Valahová mindig megérkeztek.
Útközben történt, hogy megszomjaztak,
Melyre megoldást csak egy kis bor hozhat.

Kerestek hát valakit, kinek volt bora,
Mellé volt szíve, s bölcs-kaján mosolya.
Adott bort, barátságot, derűs perceket,
Melyeket még jobban megszápít az emlékezet.

Ettünk, ittunk, már a nő sem csábított,
Aznap este csak a barátság számított.
Reggel folytatódott az út s az élet,