Bújkál a tavasz, élvezi a csöndet,
Nem akar esélynél adni többet.
Pálcáját eldugta jó mélyre,
Nem vágyik, csak a télre.
Pihen, de csak a tökéletes varázsért,
Az átmenet nélkül kipattanó rügyért.
Szürkéből, sárból csinál aranyló tájat,
Zárkózott emberekben ébreszt vágyat.
Megkésve bár, de kiterjeszti szárnyát,
Hetykén megrázza virágporos pálcáját.
Színes, szagos lesz a megdermedt világ,
A biztos szürkénél biztatóbb a talán.