Az alvilág kiveté magából a hajléktalant,
A felvilág nem fogadja be a hontalant.
Egy szatyor, egy takaró, némi gyümölcsmentes bor,
Ennyi csak, mire emlékezik az utókor.

Vékonyjégen táncol, ki fedél nélkül él,
A megrepedt felszínen egyre nagyobb a lék,
Ki lefekszik nem tudja milyen új napra kél.

Ö a hibás, egyértelmű eset,,
Munkát magának miért nem keresett?
Mosdatlan, bűze arrogánsan mérgez,
Előbb utobb utol éri a megérdemelt végzet.

Áldozat, élő tragédia léte,
Velünk együtt érdemes a létre.
Miért ő, lehetnénk mi is helyükben,
Istent kell keresnünk tekintetükben.

Rendnek lennie kell, ez a törvény,
De jó úszónak is veszélyes az örvény.
Nem tudjuk mikor, honnan les ránk a veszély,
Hajléktalan büdösnek lenni nem puszta szeszély.

Nem vádolok, nem ítélek,
Csupán csak remélek,
Egyszer tán békét lel a lélek.

Az igazság addig hiú ábránd,
Marad a fel nem fogott szörnyű látvány.
Mi zavarjuk őket, ők bosszantanak minket,
Bármi is véleményünk, kínunkban vakarjuk fejünket.