Volt egy udvar, egy góré, egy nagypapa,
Emlékeimben ma is él csibészes mosolya.
Vele szívtam magamba a kocsma illatát,
Mindegyikünk bőszen ürített poharát.

Az övé az asztal felső részén, konyakos kávéval tele,
Nekem jutott a jaffás korsó, s az asztal alsó pereme.
Felnéztem rá, nem csak termetem miatt,
Haragudtam nagyanyámra, ha olykor kiakadt.

Egyszer volt, hol nem, épp az udvaron,
Szemem megakadt egy hatalmas lakaton.
A kukorica góré ajtaját védte,
Sokáig majd megvesztem érte.

Hívogatott, szinte nevemen szólított,
Mikor arra jártam, felém bólintott.
Vigyél magaddal, ezt hallottam folyvást,
Én pedig bőszen kerestem a megoldást.

Végül megszánt - látszólag - az öreg,
Tiéd lehet, mondta, ha onnan leszeded.
Próbálkoztam vele egész délelőtt, délután,
De leginkább csak ott álltam bután.

Meg sem mozdult, akárhogy csavartam,
Aztán megvilágosodtam, s apámat faggattam.
Ő nem tudta mi a fogadás tárgya,
Megmutatta mit húzzak előre, s mit hátra.

Büszkén hívtam nagyapám, s mutattam a tudományt,
Hogy végül mégis megfejtettem a talányt.
Csodálkozott, hisz ez még nem sikerült senkinek,
Mire én annyit mondtam, egyszerűbb, mint az egyszeregy.

Aztán rám nézett mégegyszer, átható szemekkel,
Inkább előálltam az igaz történettel.
Erre csak mosolygott, még büszke is volt rám,
Azt mondta, találékony legény vagy kisunokám.

A lakat persze marad,
De ettől még nincs harag.
Átmegyünk inkább a jó öreg kocsmába,
Meghívlak egy nagy korsó jaffára.