Ott, az udvaron, azt hiszem,
Valahol emlékeimben pihen.
Játszótárs volt, jóbarát,
Felfogta a szél porát.
Árnyékot, alkalmat adott,
Kerülni, lopni lehetett a napot,
Villás ága tükröt tartott.
Bárkinek, ki belenézett,
Mutatott csúfat, szépet,
Alatta pad, mindenkinek jutott hely.
Évek mentek, napok teltek,
A felhők fakóbbak lettek,
A ciprus ágáról eltűnt a tükör,
Levelein nem csillant már mosoly.
A múltat végképp eltörölni,
A régi sírt kővel letakarni,
Aztán sírva messzire szaladni,
A könnyeket csöndben letagadni.
A múlt többé nem fájhat,
Legfeljebb a régi fának,
Ki nem súgja meg titkát a világnak.
