Ismerősek már a legapróbb jelek,
A halántékon kidagadnak az erek.
A szem, mint egy megfáradt vándor,
Tikkadozik a szikrázó szárazságtól.

Már csak néhány perc, és mára vége,
Aztán bambán bámulhatok föl az égre.
Nem kell gondolkodni, beszélni sem muszáj,
Csak sodródni az árral, mint a folyami uszály.

Csak a csönd csodája, mire vágyom,
Meg az éj hűvöse, mikor eljön az álom.
Kizárom magam, hogy be ne zárjanak,
Lelkem repülne, mint a költöző madarak.

Közben megpihenne, megnyugodna,
A régi vágytól újra visszakanyarodna.
Elmenni azért, hogy visszatérhessünk,
Közben kis időre egymagunk lehessünk.