Nagykanizsa, e titkokkal tele hely,
Álltunk, s láttam néhány ember szerel.
Mozdonyt váltottunk, s a füst megcsapott,
A gőzös felmordult, s aztán tova robogott.

Másvilágba érkezünk, hittem akkoriban,
Vártak a nagyszülők, sok félelmetes hang.
Sötét állomás várt, világos e kép,
Talán ez bennem a legbiztosabb emlék.

Kisgyerekként a nagy kertben,
Nem lubickoltam a szeretetben.
Nagyanyámtól féltem, s nem csak én,
Fura nézés, hang és hajlott derék.

Ma már tudom, az élet törte meg,
A küzdés keményítette meg e szívet.
Sokat harcolt, még többet dolgozott,
Ha valamira nem vigyáztunk, dohogott.

Nagyapám más volt, mindig mosolygott,
Málnát kortyoltam én, míg ő konyakot.
Kézenfogott, s vitt a szentháromságba,
A templom melletti boltból a kocsmába.

Ha későn értünk haza, kapott a jó öreg,
Nem volt benne se szép szó, se köszönet.
Hallgatunk, s összekötött minket a cinkosság,
Egymásra, néztünk, s ha kiment nevettünk tovább.

Emlékeimben néha előjön a ház s a kemence,
Több kincset rejt mint egy ékszeres szelence.
Apám is gyermek volt egyszer, s éppen ott,
Megnézném szívesen azt a régi gyerekkort.

Fekete fehér mozi, tele színekkel,
Ezernyi árnyalat, lélekkel, ízekkel.
Szereplője, rendezője maga az élet,
Egyszer még biztosan végig nézem.