Tükör által homályosan látunk és látszunk,
Néha észre sem vesszük, mégis csak játszunk.
Játsszuk, hogy élünk, érzünk, remélünk,
Közben legbelül titokban folyton félünk.

Félünk a magánytól, félünk a mástól,
Nem adunk és nem kérünk egymástól.
Ránk rakódott rétegek kérgítik szívünket,
Ereinkben a vér csak megszokásból lüktet.

Közvetítő nélkül létezni se tudunk,
Valahonnan, valahová mindig futunk,
Mégis elkésünk, vagy ott sem vagyunk.

Tisztán látni, amit igazán érdemes,
A többi színes kavics, hiába érdekes.
A fontos az igazi, a tömény esszencia,
A többi jól hangzó de üres, szentencia.