Miért nem sárgállik maga is, mint a többiek,
A hanyagsága cseppet sem jó üzenet.
A réten nyílik ezernyi virág,
Kékek, pirosak, sárgák, lilák.

Tündököl mind, csak maga hitványkodik,
Az emberfia színes tintákról ábrándozik
Hogy befesse azt az áttetsző szürkeséget,
Mit az ember maga mellett érez.

Hová tűnt el, az egykor vakító sárgája,
Nem maradt, csak zsírfoltos pongyolája.
A növényhatározóban így csak pacát ejt,
Nem több, mint néhány selejtes sejt.

Kapja össze magát, különben elfújja a szél,
A kósza fuvallat olykor nem sokat ér.
Virulni hát bármi legyen is az ár,
Akkor a végtelen leszen a határ.