A tengerész még egyszer, tán utoljára,
Búcsút int szerelmének tengerre szállva.
Nem csábítja már a kaland, mégis útnak indul,
Üzenetet kapott egy rég nem látott partról.

Elindult tekintetét a távolba szegezve,
A messzeségben tán a végtelent kereste.
Azt a pontot, mit eddig egyetlen útján sem talált,
Hol az élet értelmének elrejtett titka áll.

Legutolsó útjára egyedül indult el,
Tudta, hajóján így a legkisebb a teher.
A hullámok, s a szél erejét így tudja leginkább kihasználni,
Szelek, s álom szárnyán könnyebben tud szállni.

Nem nyomasztja plusz teher, saját szerencséjének kovácsa,
S ki tudja, életéből mennyi van még hátra.
Ha nincs visszatérés, az saját döntése lesz.
Más vállát ne nyomja semmilyen kereszt.

Útra kelt, s azóta is a végtelent kutatja,
Megannyi kikötőben tűnt már fel hajója.
Sehol sem időzik egy éjszakánál többet,
Ha valaha célba akar érni, sokat nem ejtőzhet.

Azt mondják - bár biztosan senki sem tudja,
Végül rátalált a hőn áhított titokra.
Igaz vagy sem, csak az égiek tudják,
Meg a földiek, kik azóta égi útjukat róják.

Mindig kell egy út, melyre érdemes rálépni,
S egy kikötő, hová be lehet térni.
A kikötőben legyen egy ismerős kocsma,
Benne néhány szomját oltó cimbora.

Még egy dolog kell, enélkül minden hiábavaló,
Valaki, akiért bármilyen útról hazatérni jó.
Ha ez megvan, jöhet bármilyen vihar,
A szivárvány erősebb lesz, mint a zivatar.