Téli kényszer álmát alussza a komló,
A csapolt árpalé ritka, mint a fehér holló.
Nem díszíti kemény hab a gyöngyöző nedűt,
Nem látni az arcokon a megszokot derűt.
Marad a dobozos, vagy az üveges változat,
Megszokni őket, vállalható áldozat.
Majdcsak eljön a tavasz, a kikelet,
Mikor nemhiába állnak a sörcsap elé az emberek.
Felölti bőrkötényét a Galubicu csaposa,
A pincérnő kötényében megcsörren aprója.
Így kell legyen, különben az élet mit sem ér,
A test mellett a léleknek is kell a csapolt kenyér.
Addig is marad a palackozott forma,
Azt nyeli el a szomjas ember torka.
Csöppet se bánjuk, eljő még egy jobb kor,
Újra a mcsapostól jut el hozzánk a jó korty.
