Nagyra nőtt magány, ott ül a sarokban,
Megmerül magában, mint sellő a habokban.
Arcán a szenvelgés elnyomja a vágyat,
Ma sem fogja mással megosztani az ágyat.
A fal mit maga köré emelt láthatatlan,
Az út min elindult egyedül járhatatlan.
Bezárkózom, tehát vagyok,
Lelkemen súlyos vakablakok.
Unom az unatkozást, és magamat,
Ledonthetné valaki láthatatlan falamat.
Meszemélyesítettem a társas magányt,
Ezzel tán megoldom a ki nem mondott talányt.
632. Kiállítva
2014.03.23. 19:50 neagle
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://csigakoma.blog.hu/api/trackback/id/tr85875691
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
