Paulay Ede utca, régi emlékek,
Azóta is kopottak ott a székek.
Bordó kárpit, gyerekzsivaj, színházszag,
Nem mindig voltak elegendok az áhitatnak.
Volt mesejáték, túlmozgásos szereplokkel,
Volt népnevelés, másféle jellemzokkel.
Aki szerencsés és rafinált volt páholyig futott,
Ki lassú és szerencsétlen, a nézotérig jutott.
Ott nem volt menekvés, a tanárok mindent láttak,
Minden beszédre nyíló szájat.
Fent szabadság volt, óvó magány,
Könnyoen volt ott a magunk fajta vagány.
"Távolban egy fehét vitorla" - erre emlékezem,
Aznap jutott hely nekem az erkélyen.
Se vitorla, se hajó nem rémlik,
Nem néztük az elejét, nem láttuk a végit.
Katajev volt a szerzo, gondolom elvtárs,
Ismerni ot, már az érettségin sem volt elvárás.
A darab biztos hosiesen szép volt, de nem emlékszem másra,
Csak az erkélyrol leeso Franciadrazsé okozta fegyverropogásra.
Gyermekszínház már nincs, én is felnottem,
Szeretném, de nem minden emlékem felhotlen.
Vitolásom nincs, nem tudom vágyom e rá,
Bár szeretem, mikor kitágul a látóhatár.
