Csigakoma

Unom már a fénytelen napokat,
A szürke órák lelkembe markolnak.
Valami, valahol mind jobban szorít,
A változatlanság egyre csak szomorít.

Egyforma reggelek, álmos nappalok,
Felüdülést nem hozó sötét zivatarok.
Belülről fázom, nem melegít semmi,
Alszom álom nélkül,jobb volna ébredni.

Egyik nap a másik után, fénytelen mind,
Hiába várom, hogy egy fénysugár rám tekint.
Megszokás tart életben, valami ősi törvény,
De egyre jobban lehúz egy láthatatlan örvény.

Megoldás kéne, de már nem tudom mi,
Fölösleges vagyok mint fél pár zokni.
Egy dologban bízom, de abban sem igazán,
Az árnyékhoz fény is társult egyszer hajdanán.