Civilszagukba kapaszkodó kopperek,
Egy stokin ülve a múlton merengenek.
Nem volt rég, mégis távoli már,
A jövő ködbe vész, a jelen, sivár.

77 hét, meg egy kicsi,
A szabadulás oly távoli.
Ülünk egy kupacban bárgyún félszegen,
Néhány szerencsés még félig részegen.

A TV-t bekapcsolták nekünk,
Addig is csöndben legyünk,
Bár pisilni kell, de nem megyünk.

Ülünk tojásainkon sorsunkra várva,
Bekúszik elénk egy vadliba szárnya.
Nils utazott rajta, meg valami állat,
Éreztem, valamiképp ők is sorstársak.

Nem akarták, és nem értik az egészet,
Ebből az egészből köszönik, nem kérnek.
Már épp sajnálni kezdtem a két fura alakot,
Mikor a narrátor bemondta a következő epizódot.

Rájöttem, ők hamarabb szabadulnak,
52 hét múlva vége hányattatásuknak.
Ekkor adtam fel végleg a reményt,
Hogy az alagút végén meglátom a fényt.

Holgersson révbe ért, én gumi lettem,
Kénytelen kelletlen más műsort kerestem.
Így lettem filmsztár, láthatatlan szereplő.
Angyalbőrbe öltözött statiszta, ki lepedőre lő.

Aztán vége lett annak is eljött a szabdulás,
Elvtársbajtársből úr lettem mint akárki más.
Nosztalgiám nincs, az egyenruha nem hiányzik,
A másfél évemből sajnos a tanulság is hibádzik.