Kamaszkorom nem legszebb nyara,
Bár mindenképp érdekes időszaka,
Megtanultam, hogy a pénznek van szaga.

Fót, nekem pokol, másnak paradicsom,
A telek, hol hiánycikk volt a gyom.
Szüleim élvezték minden mozzanatát,
Bőrükön érezték a teremtés pillanatát.

Nem volt villany, s nem volt víz,
Számomra ez csak fokozta a kínt.
Jött nagybátyám, ezermester sámán,
Kezébe fogta a cseresznyefa két ágát.

Kezében az ág varázsvesszővé változott,
A vízszerzésre komoly esély kínálkozott.
Már épp hoztam volna lapátot ásót,
Mikor anyám csöndesen rám szólt.

Jobban bízik ő a mesteremberben,
Mint egy sámán mesterkedésében.
Hiába a testvére, kit szeret,
Inkább a kútfúrónak fizet.

Meg is jött a mester, elkezdte a fúrást,
A sors pedig beteljesítette a jóslást.
Nagybátyám szelíden csak annyit mondott,
Ti tudjátok, de ne rójátok fel a gondot.

Ástunk, fúrtunk, kapkodtam a csöveket,
Dolgoztam, de nekem senki sem fizetett.
Huszonöt méter ásás, cső húzkodás
Után jött a nagy káromkodás.

A fúró a mélyben egyszer csak beszakadt,
A várható haszon, s az anyag lenn maradt.
Kezdhettük előlről az egészet,
Az első próbálkozást elnyelte az enyészet.

Izzadtunk tovább, fúrtunk a vízért,
Én ingyen, a mester jó kis pénzért.
Elkészült végül a kút, ontotta az áldást,
Bár nem biztos, hogy megérte az árát.

Nagybátyám nem korholt, nem szidott senkit,
Az már történelem, hogy megvalósíthattuk volna e tervit.