Csigakoma

Öreg tagok dalonak kan dalt,
Még vígan ülik  körül az asztalt.
Lelkük vidám, de testük már jelez,
Néhány szervük már csak selejt.

Nem ehetnek bármit nyakra - főre,
Különben jön a másnap összetörve
Labilis egyensúlyuk, s álmaik,
Hogy következmény nélküliek vágyaik.

Még lendül a kéz az újabb pohár felé,
De belül máér tudjuk, másnapnak nézünk elé.
Édes még a múlt, elmegy a jelen,
A jövő az egyetlen mi rejtjeles.

Bízunk benne, esetleg csak meg akarjuk érni,
De úgy, hogy ne kelljen nagyon félni.
Múltunk már amúgy is van, ez meg is látszunk rajtunk,
A jövőnk zálogai, kiket ilyenkor otthon hagyunk.

Van már köztük egyetemista,
Van ki későn érő, nem lusta.
Jönnek, s hozzák az új világot,
Ők az alma, mit féreg még nem rágott.

Bennük bízunk eleitől fogva,
ŐK lesznek jövőnk záloga.
Gondoljuk mi, nem tudják ők,
Hogy rájuk testáltuk a jövőt.

Mi van, ha nem kérnek belőle, nem ezt akarják,
Ha jobban szeretik, ha csak köldökük vakarják.
Szeretjük őket, magukért, magunkért,
De az élet miattuk is van, nem csak a javunkért.