Tisztán emlékszem a napra, mikor berúgtam piszkosul,
Bár felejteném, de emlékszem, nem viselkedtem ártatlanul.
Színhely egy borozó, a Dunától nyíllövésnyire,
Hol a lovagok ittak hőstetteikre.

Tisztán nyeltük a Badacsonyi Kéknyelűt,
Közben megkörnyékeztük a sarokban ülő szépszeműt.
Egyik szeme zöld volt, a másik lila,
A fogaiban sem volt semmi hiba.

Nem volt szájában a mi kis Izoldánknak,
Mégis ő volt egyetlen virágszála a kocsmának.
Két lovagi hőstett közt pohaunkat ürítettük,
Közben a plátói szerelmet kerestük.

Ittunk vele, nélküle, egészségére,
Szerettük volna fejünket hajtani keblére.
Nem volt ellenfelünk az a néhány alkesz,
Ereikben nem vér folyt, csak aromás szesz.

Körbevettük Izoldánkat, szemügyre vettük,
De szemeinket inkább a pohárra szegeztük.
Kezünkkel kerestük a megváltó idomokat,
Így folytattuk szerelmes ostromunkat.

Nem kivántunk mást, csak egy kis testiséget,
Megkockáztattuk volna érte a nemibetegséget,
Nem voltunk irígyek, készen álltunk megosztozni rajta,
Ő is beleegyezett volna az összesített rohamba.

Már csak a helymeghatározás volt hátra,
A kapualjba nem egyezett bele a drága.
Szerencsére így nem teljesedett be szerelmünk,
Egy gruppennyi szégyennel szegényebbek lettünk.

Várt minket a laktanya, letelt a kimaradás,
A hős lovagoknak nem maradt más, mint a távozás.
Egyszer benéztünk még a kocsma ablakán,
Izolda ott ült, mi elborzadtnuk mosolyán.

Nem volt bennünk bájítal, ez lehetett az ok,
Megláttuk hát a rettentő valóságot.
Elkerültük ezután messzire a helyet,
Megemlegettük olykor az esetet.