Szülőföldünk Budapest, forgattuk sokat,
Néztük a képeket, olvastuk a sorokat.
Ismerős helyeket néztünk ismeretlenül,
Ültünk előttük olykor értetlenül.

Könyvbe zárva idegenek voltak,
Mint papírkoporsóba zárt holtak
Hevertek szisztematikus rendben,
Nézegettük őket megilletődötten.

A Halászbástya tornyai büszkén emelkedtek,
Hídjainka a Dunán büszkén kevélykedtek.
Margit, Erzsébet, Lánc, Szabadság, Árpád,
Büszkén viselte nevét, viselte sorsát.

Kitüntetés volt nekik, hogy folyvást taposták,
Közben a folyó moraját hallgatták.
De volt köztük kettő, mely kilógott a sorból,
Nekik nem jutott a dícséretből, jó szóból.

Már nevük is sértésnek tűnt, gyorsan átlapoztuk,
A tartózkodást nem tudom mire alapoztuk.
A két végpont, mely csak azért kell,
Hogy tudjuk, a többi szépség hol terül el.

Bánnám ma már, hogy én is érzéketlen voltam,
Hogy csak a pompázó Budapest szekerét toltam.
Valójában nem hagyott bennem mély nyomot,
Csak annyit, mi e versre jutott.