Mindenkinek megvan a maga garázsa,
Múltunk kiapadhatatlan raktára.
Időnként fellángol a selejtezési láz,
Melyet egyetlen emlékkép is bedarál.

Lehull a zsákot tartó kéz, elréved a tekintet.
A legbőszebb lomtalanító is messzire tekintget.
Majd legközelebb, de akkor már tényleg,
Rendnek kell lenni, az itt a lényeg.

Évekig nem kellett, sehova sem illő csavarok,
Fiók mélyén megbúvó sorsukra hagyott kacatok.
Az alátét kicsi, az anya csak mostoha,
De egyszer még eljöhet a selejtek kora.

Nem biztos, hogy holnap,
Talán nem is a mi életünkben,
Esetleg egy párhuzamos dimenzióban,
Egy alternatív létben.

Azért irtani kell, legalább szelektálni,
A műveletben csak időnként megállni.
Egyetlen sarkot azért hagyjunk a feleslegnek,
Legyen min bosszankodni az utánunk következőknek.