Ótvar Csárli a legnagyobb vagány,
Ragyáinak oka önmagában talány.
Büszkén viseli, legalábbis nem zavarja,
Ettől szemernyit sem csökkent sármja.

Legendák mesélik kalandos életét,
Dalban éltetik hatalmas lelkét.
A zord külső még zordabb belsőt takar,
Ki megátja rögtön rohanni akar.

Előle, felé, ebben megoszlanak a vélemények,
Sokszor törnek miatta szívek, remények.
Bőre nem volt mindig ily barázdált,
Némelyek szerint valaki rátette átkát.

Mások azt mondják, a pestis hagyott rajta nyomot,
Mosolya örökre arcára fagyott.
Mindez Csárlinkat csöppet sem zavarja,
Spangliját két újjal, békésen szívja.

A nap süt rá merre jár, a felhők elkerülik,
Egyszerű halandók folyvást kedvit keresik.
A kórságot megúszta, az életet keresi,
Addig nem lesz jüzan, amíg csak teheti.