Kész vége, a nagy mű immáron elkészült,
Voltak csúszások, de pihenésre is maradt idő végül.
A kérdés az, hogy mi legyen a folytatás,
Egy idő után unalmas lesz a láblógatás.
Szerintem nem, szólt közbe az egyik angyal,
Pokolba a világmegváltó gondolatokkal.
A szent lustaság, melyhez a szférák zenéje az aláfestés,
Áldott állapot, mi többet ér, mint holmi profán erőlködés.
De nem maradhat tunyán, tétlenül az ember,
Hisz a többi napon akkor miért kel majd fel.
Jogosnak tűnő kérdés, de nem helyénvaló,
Nem érdemel meg minden dicsőítést a Mindenható?
Amit teremtett, nem lehet más, mint tökéletes,
Akkor pedig minden erőlködés több, mint fölösleges.
Így ért volna véget a mennyei beszélgetés egy elképzelt világban,
Sajnos nem ez lett a vége a nagyon is földi valóságban.
Olyan hülyeségeket tanulunk, hogy ember küzdj, meg egyebek,
Döntsük már el végre, hogy az Úr milyen világot teremtett.
Tökéleteset, akkor meg minek a harc, a küzdelem,
Minek a sok fárasztó, fölösleges gyötrelem.
Ha meg tökéletlen, mely antagonisztikus ellentét,
A tökélyt hogyan terhelhetné a tökéletlenség.
Ha mégis az, akkor meg mivégre az örökös harc,
Nem fér bele egy kis heverészés, legalább nem érhet kudarc.
